Content-Length: 348194 | pFad | https://hu.wikipedia.org/wiki/Joan_Didion

Joan Didion – Wikipédia Ugrás a tartalomhoz

Joan Didion

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Joan Didion
1970-ben
1970-ben
Született1934. december 5.
Sacramento, Kalifornia,  USA
Elhunyt2021. december 23. (87 évesen)
Manhattan, New York, Amerikai Egyesült Államok
Állampolgárságaamerikai[1][2][3]
Nemzetiségeamerikai
HázastársaJohn Gregory Dunne (1964. január 30. – 2003. december 30.)[4]
Gyermekeiegy gyermek
Foglalkozása
Iskolái
Kitüntetései
Halál okaParkinson-kór
A Wikimédia Commons tartalmaz Joan Didion témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

Joan Didion (Sacramento, 1934. december 5. – Manhattan, 2021. december 23.) amerikai író. Gay Talese, Hunter S. Thompson és Tom Wolfe mellett a New Journalism(wd)[11] egyik úttörőjeként tartják számon.[12][13][14] Didion karrierje az 1950-es években kezdődött, miután megnyert egy, a Vogue magazin által támogatott esszépályázatot.[15] Esszéket írt a The Saturday Evening Post(wd), Life(wd), Esquire(wd), The New York Review of Books(wd) és The New Yorker számára. Az 1960-as évektől a hetvenes évek végéig írt írásai az 1960-as évek ellenkultúrájának(wd)[16], a hollywoodi életstílusnak, a kaliforniai kultúrának és a kaliforniai történelemnek a valóságával foglalkoztak.[17][18] Didion politikai írásai az 1980-as és 1990-es években gyakran a politikai és társadalmi retorika szubtextusára koncentráltak. 1991-ben ő írta a legkorábbi mainstream médiacikket, amely arra utal, hogy a Central Park Five-ot[19] jogtalanul ítélték el.[15] 2005-ben Didion elnyerte a National Book Award for Nonfiction díjat, és a National Book Critics Circle Award(wd) és a Pulitzer-díj döntőse volt a The Year of Magical Thinking című műért, amely a férje, John Gregory Dunne(wd)[20] író halála utáni év emlékirata. Később a könyvet egy színdarabbá alakította, amelyet 2007-ben mutattak be a Broadway-n. 2013-ban Barack Obama elnök a National Humanities Medal(wd) kitüntetésben részesítette.[21] Didiont 2017-ben unokaöccse, Griffin Dunne rendezte a The Center Will Not Hold című Netflix dokumentumfilmben.

Életrajza

[szerkesztés]

Fiatalkora és iskolái

[szerkesztés]

Didion 1934. december 5-én született Sacramentóban, Kaliforniában[22][23] Eduene (született Jerrett) és Frank Reese Didion gyermekeként.[22] Volt egy nála öt évvel fiatalabb testvére, James Jerrett Didion, aki ingatlanvezető volt.[24] Didion úgy emlékezett, hogy már ötéves korában lejegyzett dolgokat,[22] bár azt mondta, hogy íróként soha nem látta magát, csak miután munkája megjelent. „félénk, könyvszerető gyerekként” azonosította magát, aki színészkedéssel és nyilvános beszéddel igyekezett leküzdeni a társadalmi szorongást, és emellett lelkes olvasó is volt. Kamaszkorát Ernest Hemingway műveinek gépelésével töltötte, hogy többet tudjon meg a mondatszerkezetek működéséről.[23]

Korai oktatása nem volt hagyományos. Óvodába és első osztályba járt, de mivel apja pénzügyi tiszt volt a hadsereg légihadtesténél, és a család folyamatosan költözött, nem járt rendszeresen iskolába.[25] 1943-ban vagy 1944 elején családja visszatért Sacramentóba(wd), apja pedig Detroitba ment, hogy a második világháború védelmi szerződéseiről tárgyaljon. Didion megírta 2003-as memoárjában, a Where I Was From-ban, hogy a költözés gyakran olyan érzést keltett benne, mintha örökös kívülálló lenne.[23]

Didion 1956-ban bachelor diplomát szerzett angolból a Kaliforniai Egyetemen, Berkeleyben.[26] Felsőéves korában első helyezést ért el a Vogue által támogatott "Prix de Paris" esszépályázaton,[27] és kutatási asszisztensi állást kapott a magazinnál. Nyertes esszéjének témája William Wurster(wd) San Francisco-i építész volt.[28][29]

Mielőtt karrierje beindult volna, Harrison Ford személyes asztalosa volt a Dunne családnak, akik olyan közel kerültek egymáshoz, hogy Didion karácsonyi ajándékként küldte neki könyvei első kiadásait.[30]

Vogue

[szerkesztés]

A Vogue-nál eltöltött hét év alatt, 1956 és 1964 között Didion promóciós szövegíróból társszerkesztővé dolgozott.[27][29] A Mademoiselle(wd) 1960 januárjában publikálta Didion cikkét „Berkeley’s Giant: The University of California” címmel.[31] A Vogue-nál, és Kalifornia honvágya után megírta első regényét, a Run, River-t (1963), amely egy sacramentói családról szól, amint az szétesik.[22] Az író és barát, John Gregory Dunne(wd)[32] segített neki szerkeszteni a könyvet.[25] Dunne a Time magazinnak írt, és a szerző, üzletember, Dominick Dunne(wd) televíziós műsorvezető öccse volt.[25] Ő és Dunne 1964-ben házasodtak össze.

Didion és Dunne 1964-ben Los Angelesbe költözött, és csak ideiglenesen akartak itt maradni, de Kalifornia maradt az otthonuk a következő 20 évben. 1966-ban örökbe fogadtak egy lányt, akit Quintana Roo Dunne-nak neveztek el.[22][33] A pár sok újságos-magazin feladatot írt. "Ő és Dunne azzal kezdték ezt a munkát, hogy fedezzék a számlákat, aztán még egy kicsit" - számolt be Nathan Heller a The New Yorkerben. "A The Saturday Evening Post(wd) lehetővé tette számukra, hogy béreljenek egy rozoga hollywoodi kastélyt, vegyenek egy banánszínű Corvette Stingray-t(wd), neveljenek egy gyereket, és jól étkezzenek."[34]

Didion 1963 és 1971 között Los Felizben(wd) élt; miután nyolc évig Malibuban, ő és Dunne a Brentwood Parkban(wd), Los Angeles csendes, jómódú lakónegyedében éltek.[28][35]

Betlehem felé

[szerkesztés]

1968-ban Didion kiadta első szépirodalmi könyvét, Slouching Towards Bethlehem címmel, amely magazindarabok gyűjteménye kaliforniai élményeiről.[28][36] A Slouching Towards Bethlehem-et az új újságírás[11] egyik példájaként írták le, regényszerű írásokat használva a hippi ellenkultúra[16] nem fikciós valóságának bemutatására.[37] Személyes nézőpontjából írt; saját érzéseit és emlékeit fűzte a helyzetekhez, részleteket és idézeteket talált ki, hogy a történeteket még élőbbé tegye, és olyan metaforákat használt, amelyek segítségével az olvasó jobban megértette az esszéi témáiban - politikusokban, művészekben vagy az amerikai életben - jelen lévő zavart.[38] A New York Times úgy jellemezte írását, hogy „kecsességet, kifinomultságot, árnyaltságot és iróniát” tartalmaz.[39]

1970-es évek

[szerkesztés]

Didion 1970-ben jelent meg Hollywoodban játszódó Play It as It Lays című regénye, 1977-ben pedig A Book of Common Prayer. 1979-ben kiadta a The White Album című folyóirat-gyűjteményt, amely korábban a Life(wd), Esquire(wd), The Saturday Evening Post(wd), The New York Times és The New York Review of Books(wd).[28] A The White Album címadó esszéjében Didion egy 1968 nyarán átélt epizódot dokumentál. Pszichiátriai kivizsgálása után szédülési rohamot és hányingert diagnosztizáltak nála. 1972-ben részleges vakság időszakai után sclerosis multiplexet diagnosztizáltak nála, de egész életében remisszióban volt.[29][40] Az "Ágyban" (In Bed) című esszéjében Didion kifejti, hogy krónikus migrént tapasztalt.[41]

Dunne és Didion pályafutásuk nagy részében szorosan együtt dolgoztak. Írásuk nagy része tehát összefonódik. Számos forgatókönyvet írtak közösen, köztük a Play It as It Lays című regényének 1972-es filmadaptációját,[42] amelyben Anthony Perkins és Tuesday Weld szerepelt, valamint az 1976-os A Star Is Born című film forgatókönyvét.[43] Több évet töltöttek azzal is, hogy Jessica Savitch(wd) újságíró életrajzát adaptálják az 1996-os Robert Redford és Michelle Pfeiffer-filmbe, az Up Close & Personal-ba.[25][43][44]

1980-as és 1990-es évek

[szerkesztés]

Didion Salvador (1983) című könyves esszéjét egy kéthetes Salvador-i utazás után írta férjével. A következő évben megjelentette a Democracy című regényt, amely egy gazdag örökösnő és egy idősebb férfi, egy CIA-tiszt közötti hosszú, de viszonzatlan szerelem története a hidegháború és a vietnámi háború hátterében. 1987-ben megjelent, Miami című ismeretterjesztő könyve a város különböző közösségeit vizsgálta.[25] 1988-ban Didion Kaliforniából New Yorkba költözött.[29]

Az 1991-es New York-i Review of Books egy előrelátó darabjában, egy évvel a Central Park Five[19] különböző pereinek befejezése után Didion súlyos hibákat boncolgatott az ügyészség eljárásában, és ő lett a legkorábbi mainstream író, aki a bűnös ítéleteket az igazságszolgáltatás tévedésének tekintette.[45] Azt javasolta, hogy a vádlottak bűnösnek találták a faji felhangokkal rendelkező társadalompolitikai narratíva miatt, amely elhomályosította a bíróság ítéletét.[46][47][48]

1992-ben Didion kiadta az After Henry-t, tizenkét földrajzi esszéből álló gyűjteményt és személyes emlékművet Henry Robbinsnak, aki Didion barátja és szerkesztője volt 1979-ben bekövetkezett haláláig.[49] 1996-ban kiadta a The Last Thing He Wanted című romantikus thrillert.[50]

A mágikus gondolkodás éve

[szerkesztés]

2003-ban Didion lánya, Quintana Roo Dunne tüdőgyulladást kapott, amely szeptikus sokkig fejlődött, és kómába került az intenzív osztályon, amikor Didion férje december 30-án hirtelen meghalt szívrohamban.[25] Didion körülbelül három hónapig halasztotta a temetés megszervezését, amíg Quintana elég jól nem volt ahhoz, hogy részt vegyen rajta.[25]

2004. október 4-én Didion elkezdte írni The Year of Magical Thinking című könyvét, amely férje halálára és lányuk súlyos betegségére adott válaszát meséli el. 88 nappal később, szilveszterkor fejezte be a kéziratot.[51] 70 évesen írt, ez volt az első olyan szépirodalmi könyve, amely nem magazinfeladatok gyűjteménye volt.[34] Elmondta, hogy az ezt követő könyvbejárási folyamatot nagyon terápiásnak találta a gyász időszakában.[52] A férje hirtelen halála után átélt gyászt dokumentálva a könyvet „két műfaj remekművének, a memoárnak és az oknyomozó újságírásnak” nevezték, és számos díjat nyert.[52]

Apja temetése után Los Angelesbe látogatva Quintana elesett a repülőtéren, beütötte a fejét a járdába, és agyműtétre volt szüksége vérömleny miatt.[51] Miután 2004-ben lábadozott, Quintana akut hasnyálmirigy-gyulladásban halt meg 2005. augusztus 26-án, 39 éves korában, Didion New York-i promóciója során, a The Year of Magical Thinking című New York-i promóciója idején.[52] Didion írt Quintana haláláról a 2011-es Blue Nights című könyvben.[22]

2000-es évek

[szerkesztés]
Didion a Brooklyni Könyvfesztiválon(wd) 2008-ban

Didion 2005-ben Manhattanben, az East 71st Street egyik lakásában élt.[51] Az Everyman's Library(wd) kiadta a We Tell Ourselves Stories in Order to Live (Történeteket mesélünk magunknak az élet érdekében) című 2006-os összefoglalót Didion írásainak nagy részéből, beleértve az első hét publikált ismeretterjesztő könyvének teljes tartalmát (Slouching Towards Bethlehem, The White Album, Salvador, Miami, After Henry, Political Fictions, és Where I Was From), kortársa, John Leonard(wd) kritikus bevezetőjével.[53]

Didion 2007-ben kezdett együtt dolgozni Sir David Hare(wd) angol drámaíróval és rendezővel a The Year of Magical Thinking egyszemélyes színpadi adaptációján. A Scott Rudin(wd) által készített Broadway-darabban Vanessa Redgrave szerepelt. Bár Didion tétovázott, hogy a színháznak írjon, végül egészen izgalmasnak találta a számára új műfajt.[52]

Didion írta a forgatókönyv korai vázlatait egy cím nélküli HBO életrajzi filmhez, amelyet Robert Benton(wd) rendezett Katharine Grahamnek(wd), a The Washington Post kiadójának. A források szerint nyomon követheti a lap tudósítását a Watergate-botrányról, amely Richard Nixon elnök lemondásához vezetett.[54]

Későbbi munkák

[szerkesztés]

Knopf(wd) 2011-ben adta ki a Blue Nights című könyvet. Ez egy visszaemlékezés az öregedésről, amely Didion és néhai lánya kapcsolatára is összpontosít.[55] Általánosabban szólva a könyv azokkal a szorongásaival foglalkozik, amelyeket Didion a gyermek örökbefogadása és felnevelése kapcsán tapasztalt, valamint az öregedési folyamatot.[56]

Didionról a Jürgen Teller(wd) német fotós által készített fényképet a francia luxusdivatmárka, a Céline(wd) 2015-ös tavaszi-nyári kampányának részeként használták, míg korábban a Gap ruházati cég egy 1989-es kampányában szerepelt.[29][57] Didion unokaöccse, Griffin Dunne egy 2017-es Netflix dokumentumfilmet rendezett róla, Joan Didion: The Center Will Not Hold.[58]

Didion megvitatja írásait és magánéletét, beleértve férje és lánya halálát, kontextust adva The Year of Magical Thinking és Blue Nights című könyveihez.[59]

2021-ben Didion kiadta a Let Me Tell You What I Mean című 12 esszéből álló gyűjteményét, amelyet 1968 és 2000 között írt.[60]

Halála

[szerkesztés]

Didion a Parkinson-kór szövődményei miatt halt meg otthon, Manhattanben 2021. december 23-án, 87 évesen.[22]

Írásmódja és témái

[szerkesztés]

Didion a mondat szerkezetét alapvetőnek tekintette munkája szempontjából. A New York Times „Why I Write” (1976) című cikkében[61] Didion megjegyezte: „Egy mondat szerkezetének megváltoztatása ugyanolyan határozottan és rugalmatlan módon megváltoztatja a mondat jelentését, mint ahogy a fényképezőgép helyzete megváltoztatja a fényképezett tárgy jelentését... A szavak elrendezése számít, és gondolatban a képen megtalálod a kívánt elrendezést... A kép megmutatja, hogyan kell elrendezni a szavakat, és a szavak elrendezése elmondja, vagy elmondja nekem, hogy mi történik a képen."[61]

Didionra nagy hatással volt Ernest Hemingway, akinek írása megtanította neki a mondatok szövegben való működésének fontosságát. További hatásai között szerepelt George Eliot és Henry James, akik „tökéletes, közvetett, bonyolult mondatokat” írtak.[62]

Didion az újságírók megfigyelője is volt,[63] úgy vélte, hogy a szépirodalom és a szépirodalom folyamata közötti különbség a szépirodalomban végbemenő felfedezés eleme, ami nem az írás, hanem a kutatás során történik.[62]

A rituálék Didion alkotói folyamatának részét képezték. A nap végén szünetet tartott az írásban, hogy eltávolítsa magát az „oldalakról”,[62] mondván, hogy a távolság nélkül nem tud megfelelő szerkesztéseket végezni. Napját azzal zárta, hogy prózát vágott ki és szerkesztett, és csak másnap nézte át a művet. Ugyanabban a szobában aludt, ahol dolgozott, és ezt mondta: "Ez az egyik oka annak, hogy hazamegyek Sacramentóba, hogy befejezzem a dolgokat. Valahogy a könyv nem hagy el, ha éppen mellette vagy."[62]

Barbara Grizzuti Harrison(wd) egy hírhedt, 1980-as „Joan Didion: Only Disconnect” című esszéjében „neuraszténiás Chernek” nevezte Didiont, akinek stílusa „zsáknyi trükk” volt, és „alanya mindig önmaga”.[64] 2011-ben a New York magazin arról számolt be, hogy Harrison kritikája „még mindig megviseli őt” (Didiont, évtizedekkel később is).[65]

Hilton Als(wd) kritikus azt javasolta, hogy Didiont gyakran olvassák újra "a hang őszintesége miatt"[49].

Magánélete

[szerkesztés]

Didion a húszas éveiben több éven át kapcsolatban állt Noel E. Parmentel Jr.(wd) politikai szakértővel, a New York-i irodalmi és kulturális élet szereplőjével.[66] Didion férje, John Gregory Dunne szerint Dunne Parmentelen keresztül ismerte meg Didiont, és hat évig barátok voltak, mielőtt romantikus kapcsolatba kezdtek volna. Azt állította, hogy egy ünnepi ebédet tartottak, miután Dunne elolvasta első regényének, a Run, Rivernek a gályarabjait, és amíg "[a] másik nem volt a városban. Megtörtént."[67] Didion és Dunne ezt követően 1964 januárjában összeházasodtak, és egészen a 2003-ban szívrohamban bekövetkezett haláláig együtt maradtak. Parmentel megtörte a Didionról, akinek a munkásságát támogatta és kiadóra talált, hosszú ideig tartó hallgatását, és 1996-ban interjút adott a New York Magazine(wd) egyik cikke számára.[68] Parmentelt az 1970-es években feldühítette, hogy szerinte Didion A Book of Common Prayer című regényében vékonyan leplezett portré készült róla.[69]

Didion korai éveiben republikánus volt, később a Demokrata Párt felé sodródott, "anélkül, hogy valaha is teljesen támogatta volna alapvető meggyőződésüket".[70]

Még 2011-ben is pontosan napi öt cigarettát szívott.[71]

Díjak és kitüntetések

[szerkesztés]

A Joan Didion: Mit jelent ő című kiállítás

[szerkesztés]

A Los Angeles-i Kaliforniai Egyetem Hammer Múzeumában(wd) rendezték meg a Joan Didion: What She Means című kiállítást. A The New Yorker munkatársa és írója, Hilton Als(wd) kurátora által rendezett csoportos kiállítás 2022-től volt látható, és a tervek szerint 2023-ban a Miami-i Pérez Art Múzeumba(wd) utazik. A Joan Didion: What She Means című kiállítás közel 50 modern és kortárs nemzetközi művész, többek között Félix González-Torres-től(wd) Betye Saarig(wd), Vija Celminsig(wd), Maren Hassingerig(wd), Silke Otto-Knappig(wd), John Kochig(wd), Ed Ruscháig(wd), Pat Steirig(wd) tiszteleg az író és gondolkodó előtt.[84][85]

Művei

[szerkesztés]

Regények

[szerkesztés]
  • Run, River (1963)[86]
  • Play It as It Lays (1970)[86]
  • A Book of Common Prayer (1977)[86]
  • Democracy (1984)[86]
  • The Last Thing He Wanted (1996)[86]

Nonfiction

[szerkesztés]
  • Slouching Towards Bethlehem (1968)[86]
  • The White Album (1979)[86]
  • Salvador (1983)[86]
  • Miami (1987)[86]
  • After Henry (1992)[86]
  • Political Fictions (2001)[86]
  • Where I Was From (2003)[86]
  • Fixed Ideas: America Since 9.11 (esszé, először a The New York Review of Books 2003. január 16-i számában jelent meg; előszó: Frank Rich(wd))[86]
  • Vintage Didion (2004; válogatott részletek korábbi művekből)[87]
  • The Year of Magical Thinking (2005)[86]
  • We Tell Ourselves Stories in Order to Live: Collected Nonfiction (2006; tartalmazza az első hét szépirodalmi kötetét)[86]
  • Blue Nights (2011) ISBN 9780307267672 [86]
  • South and West: From a Notebook (2017) ISBN 9781524732790 [86]
  • Let Me Tell You What I Mean (2021)[88]

Színdarabok és forgatókönyvek

[szerkesztés]

Magyarul

[szerkesztés]

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. ↑ A Story of Survival of the Fittest. The New York Times, 2007. március 7.
  2. ↑ Start-Up to Offer Didion E-Books. The New York Times, 2013. november 3.
  3. ↑ NNDB (angol nyelven)
  4. ↑ John Gregory Dunne Marries Joan Didion (angol nyelven). The New York Times Company – A. G. Sulzberger, 1964. január 31. (Hozzáférés: 2023. április 25.)
  5. ↑ Arts, Briefly. The New York Times, 2005. május 19. (Hozzáférés: 2019. május 13.)
  6. ↑ Prix Medicis. (Hozzáférés: 2016. június 29.)
  7. ↑ The Year of Magical Thinking. Winner, National Book Awards 2005 for Nonfiction. National Book Foundation. (Hozzáférés: 2024. február 14.)
  8. ↑ National Humanities Medal: Joan Didion. National Endowment for the Humanities. (Hozzáférés: 2016. június 29.)
  9. ↑ George Lucas, Joan Didion to Receive White House Honors. The Hollywood Reporter, 2013. július 3. (Hozzáférés: 2019. május 13.)
  10. ↑ Joan Didion to be inducted into the California Hall of Fame. Bookforum, 2014. szeptember 24.
  11. ↑ a b A New Journalism az 1960-as és 1970-es években kifejlesztett hír- és újságírási stílus, amely akkoriban szokatlan irodalmi technikákat használt.
  12. ↑ What Joan Didion Saw. The New Yorker , 2021. december 23. (Hozzáférés: 2023. május 23.)
  13. ↑ Joan Didion, peerless prose stylist, dies at 87 (angol nyelven). AP News , 2021. december 23. (Hozzáférés: 2023. május 23.)
  14. ↑ Joan Didion, Literary Titan, Dies at 87. Vanity Fair , 2021. december 23. (Hozzáférés: 2023. május 23.)
  15. ↑ a b From The Archive: Joan Didion On Hollywood, Her Personal Style & The Central Park 5. British Vogue , 2020. február 19. [2021. február 19-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2021. február 19.)
  16. ↑ a b Az 1960-as évek ellenkultúrája egy anti-establishment kulturális jelenség volt, amely az 1960-as években a nyugati világ nagy részén kialakult, és a mai napig tart.
  17. ↑ Joan Didion Cast Off the Fictions of American Politics 
  18. ↑ Vanities Come to Dust (angol nyelven). Commonweal . (Hozzáférés: 2023. szeptember 13.)
  19. ↑ a b A The Central Park jogger case (a Central Park-i kocogó ügye, néha Central Park Five-ügynek is nevezik) Trisha Meili, egy fehér nő 1989. április 19-én, a New York-i Manhattanben található Central Parkban történt megtámadásával és megerőszakolásával kapcsolatos büntetőügy volt. A támadás éjszakáján egy körülbelül 30 fős tizenéves csoport lépett be a parkba; a csoport néhány tagja további támadásokat követett el. Öt fekete és latin származású fiatalt elítéltek a nő megtámadásáért, és hattól tizenkét évig terjedő szabadságvesztést töltöttek le. Később mindannyiukat felmentették a vád alól, miután egy börtönlakó, sorozaterőszakoló, Matias Reyes bevallotta a bűncselekményt, és a DNS-vizsgálatok megerősítették az érintettségét.
  20. ↑ John Gregory Dunne (1932. május 25. – 2003. december 30.) amerikai író.
  21. ↑ a b Daunt, Tina. „George Lucas, Joan Didion to Receive White House Honors”, The Hollywood Reporter, 2013. július 3.. [2013. július 7-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2013. július 4.) 
  22. ↑ a b c d e f g Grimes, William. „Joan Didion, 'New Journalist' Who Explored Culture and Chaos, Dies at 87”, The New York Times, 2021. december 23.. [2021. december 29-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2021. december 23.) 
  23. ↑ a b c Joan Didion Biography and Interview. achievement.org . American Academy of Achievement. [2019. január 2-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2019. április 3.)
  24. ↑ James Didion Obituary (1939 - 2020) Monterey Herald. Legacy.com . (Hozzáférés: 2022. január 17.)
  25. ↑ a b c d e f g Horwell, Veronica. „Joan Didion obituary”, The Guardian, 2021. december 23.. [2021. december 24-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2021. december 24.) 
  26. ↑ Als, Hilton. „Joan Didion, The Art of Nonfiction No. 1”, The Paris Review , 2006. december 21.. [2019. december 13-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2017. szeptember 17.) 
  27. ↑ a b Joan Didion – California Museum. californiamuseum.org . [2019. december 21-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2017. június 16.)
  28. ↑ a b c d Kakutani, Michiko. „Joan Didion: Staking Out California”, The New York Times, 1979. június 10.. [2020. április 4-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2017. június 16.) 
  29. ↑ a b c d e Codinha, Alessandra: Joan Didion Has Died At 87. Vogue , 2021. december 23. [2021. december 24-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2021. december 30.)
  30. ↑ Joan Didion az IMDb-n
  31. ↑ CHRONICLE OF THE UNIVERSITY OF CALIFORNIA, 1998 [2021. december 24-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2021. december 24.)
  32. ↑ John Gregory Dunne (1932. május 25. – 2003. december 30.) amerikai író. Pályafutását a Time magazin újságírójaként kezdte, majd kritikákat, esszéket, regényeket és forgatókönyveket írt.
  33. ↑ Menand, Louis. „Out of Bethlehem: The radicalization of Joan Didion”, 2015. augusztus 24.. [2015. augusztus 17-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2015. augusztus 17.) 
  34. ↑ a b Heller, Nathan. What We Get Wrong About Joan Didion (2021. január 25.) 
  35. ↑ Remembering a Malibu long gone. Malibu Times . [2021. szeptember 1-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2020. március 16.)
  36. ↑ "Joan Didion (1934-)" in Jean C. Stine and Daniel G. Marowski (eds.) Contemporary Literary Criticism, Vol. 32. Detroit: Gale Research, 1985, pp. 142-150. Accessed April 10, 2009.
  37. ↑ Staub, Michael E. (1997. december 21.). „Black Panthers, New Journalism, and the Rewriting of the Sixties”. Representations (57), 52–72. o. DOI:10.2307/2928663. ISSN 0734-6018. JSTOR 2928663. 
  38. ↑ Muggli, Mark Z. (1987. december 21.). „The Poetics of Joan Didion's Journalism”. American Literature 59 (3), 402–421. o. DOI:10.2307/2927124. ISSN 0002-9831. JSTOR 2927124. (Hozzáférés: 2021. december 30.) 
  39. ↑ Wakefield, Dan. „Places, People and Personalities”, The New York Times, 1968. június 21.. [2013. január 12-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2017. január 11.) 
  40. ↑ a b Gerrie, Anthea. „Interview: A stage version of Joan Didion's painfully honest account of her husband's death comes to London”, The Independent , 2007. szeptember 21.. [2015. szeptember 25-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2017. szeptember 1.) 
  41. ↑ Archived copy. [2020. november 9-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2021. november 6.)
  42. ↑ Szerepcserepek (film)
  43. ↑ a b c Nawotka, Ed: Joan Didion, Revered Journalist and Novelist, Dies at 87. Publishersweekly.com , 2021. december 23. [2021. december 24-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2021. december 28.)
  44. ↑ A hírek szerelmesei (film)
  45. ↑ Didion, Joan. „New York: Sentimental Journeys”, New York Review of Books, 1991. január 17.. [2021. november 13-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2019. július 30.) 
  46. ↑ Costantini, Cristina. „Film Gives Voice to Men Falsely Convicted in Central Park Jogger Case”, ABC News, 2012. december 21.. [2021. november 10-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2019. július 30.) 
  47. ↑ Seymour, Gene. 'Koch', 'The Central Park Five' and the End of Doubt [archivált változat] (2013. április 17.). Hozzáférés ideje: 2023. március 19. [archiválás ideje: 2019. július 30.] 
  48. ↑ Young, Cathy: The Problem With "When They See Us". The Bulwark, 2019. június 24. [2019. július 2-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2019. július 30.)
  49. ↑ After Henry. Publishersweekly.com , 1992. május 4. [2017. február 6-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2021. december 30.)
  50. ↑ Seetoodeh, Ramin: Dee Rees to Direct Movie Adaptation of Joan Didion Novel The Last Thing He Wanted'. Variety , 2017. szeptember 27. [2021. január 30-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2021. december 30.)
  51. ↑ a b c Van Meter, Jonathan. When Everything Changes (2005. szeptember 29.) 
  52. ↑ a b c d Seeing Things Straight: Gibson Fay-Leblanc interviews Joan Didion (2006. április 15.) 
  53. ↑ We Tell Ourselves Stories in Order to Live. Penguin Random House. [2021. november 28-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2021. december 29.)
  54. ↑ Fleming, Michael. „HBO sets Katharine Graham biopic”, 2008. november 14.. [2021. december 23-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2021. december 23.) (amerikai angol nyelvű) 
  55. ↑ O'Rourke, Meghan: Joan Didion's Blue Nights isn't about grieving for her daughter. It's about a mother's regrets. Slate, 2011. november 23. [2018. szeptember 7-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2021. december 24.)
  56. ↑ Banville, John. „Joan Didion Mourns Her Daughter”, The New York Times, 2011. november 3.. [2017. március 23-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2017. február 9.) 
  57. ↑ Stebner, Beth: Joan Didion stars in Céline Spring/Summer 2015 campaign. NY Daily News, 2015. január 7. [2015. július 22-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. január 13.)
  58. ↑ Kenny, Glenn. „Review: A 'Joan Didion' Portrait, From an Intimate Source”, The New York Times, 2017. október 24.. [2017. november 2-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2017. november 2.) 
  59. ↑ Wilkinson, Alissa: Joan Didion is more interesting than the new Netflix documentary about her. Vox , 2017. október 25. [2018. július 10-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2018. július 10.)
  60. ↑ „Joan Didion's 'Let Me Tell You What I Mean' Offers Plenty Of 'Journalistic Gold'”, 2021. január 27.. [2021. február 1-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2021. február 1.) 
  61. ↑ a b Didion, Joan. „Why I Write”, The New York Times, 1976. december 5., 270. oldal 
  62. ↑ a b c d The Art of Fiction No. 71: Joan Didion (1978. december 21.) 
  63. ↑ Braman, Sandra: Joan Didion. [2019. szeptember 23-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2023. március 19.)
  64. ↑ Harrison, Barbara Grizzutti (1980) "Joan Didion: Only Disconnect" in Off Center: Essays. New York: The Dial Press. Harrison's essay may be read online at "Joan Didion: Disconnect".[https://web.archive.org/web/20141027152236/http://www.writing.upenn.edu/~afilreis/103/didion-per-harrison.html Archiválva 2014. október 27-i dátummal a Wayback Machine-ben. (Retrieved October 16, 2014).
  65. ↑ Kachka, Boris. I Was No Longer Afraid to Die. I Was Now Afraid Not to Die (2011. október 14.) 
  66. ↑ „Chasing Joan Didion”, The Atlantic, 2022. május 16. 
  67. ↑ (1990. június 1.) „Joan Didion”. Esquire. 
  68. ↑ (1996. szeptember 2.) „The Writer Who Came In From the Cold”. New York, 28, 31–32. o. 
  69. ↑ (2022. november 3.) „Fire or Earthquake: Joan Didion's Gaze”. London Review of Books. 
  70. ↑ „Joan Didion obituary”, 2021. december 25. (Hozzáférés: 2022. november 18.) 
  71. ↑ „Joan Didion on love, loss and writing”, The Globe and Mail , 2011. november 14. 
  72. ↑ American Academy of Arts and Letters Members. American Academy of Arts and Letters. [2019. augusztus 11-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2020. március 25.)
  73. ↑ Saint Louis Literary Award. Saint Louis University. [2016. augusztus 23-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2016. július 25.)
  74. ↑ Saint Louis University Library Associates: Saint Louis University Library Associates Announce Winner of 2002 Literary Award. [2016. szeptember 20-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2016. július 25.)
  75. ↑ The Year of Magical Thinking. National Book Foundation . (Hozzáférés: 2022. november 8.)
  76. ↑ Golden Plate Awardees of the American Academy of Achievement. achievement.org . American Academy of Achievement. [2016. december 15-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2020. december 29.)
  77. ↑ „Joan Didion Biography Photo”, 2006. december 21.. [2019. január 2-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2020. december 29.) „American Academy of Achievement Awards Council member Justice Anthony M. Kennedy presents the Golden Plate Award to author Joan Didion at the 2006 International Achievement Summit in Los Angeles, California.” 
  78. ↑ APS Member History. search.amphilsoc.org . [2021. május 24-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2021. május 24.)
  79. ↑ Joan Didion. National Book Foundation . (Hozzáférés: 2022. november 8.)
    (With citation, introduction by Michael Cunningham, acceptance speech by Didion, and biographical blurb.)
  80. ↑ The New York Times: "A Medal for Joan Didion", September 11, 2007.
  81. ↑ Ten honorary degrees awarded at Commencement. Harvard Gazette, 2009. június 4. [2011. július 23-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. szeptember 23.)
  82. ↑ „Honorary degrees”, The Boston Globe, 2011. május 24., B16. oldal. [2021. december 25-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2021. december 25.) 
  83. ↑ President Obama to Award 2012 National Medal of Arts and National Humanities Medal. obamawhitehouse.archives.gov , 2013. július 3.
  84. ↑ Joan Didion: What She Means | Hammer Museum (angol nyelven). hammer.ucla.edu , 2022. október 15. (Hozzáférés: 2023. július 12.)
  85. ↑ Joan Didion: What She Means • Pérez Art Museum Miami (amerikai angol nyelven). Pérez Art Museum Miami . (Hozzáférés: 2023. július 12.)
  86. ↑ a b c d e f g h i j k l m n o p q List of late author Joan Didion's published books. ABC News/AP, 2021. december 23. [2021. december 24-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2021. december 23.)
  87. ↑ Vintage Didion. Goodreads , 2004. [2018. június 26-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2021. december 30.)
  88. ↑ Let Me Tell You What I Mean by Joan Didion review – a masterclass in minimalism (angol nyelven). the Guardian , 2021. február 22. [2021. december 27-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2021. december 26.)
  89. ↑ The Panic in Needle Park (1971) - IMDb. [2021. december 24-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2021. december 23.)
  90. ↑ Play It As It Lays (1972) - IMDb. [2021. december 24-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2021. december 23.)
  91. ↑ A Star Is Born, 1976. december 17. [2020. július 9-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2020. március 2.)
  92. ↑ True Confessions (1981) - IMDb. [2021. december 24-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2021. december 23.)
  93. ↑ Up Close & Personal (1996) - IMDb. [2021. február 11-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2021. december 23.)
  94. ↑ Bennett, Sarah. Joan Didion and Todd Field Are Co-writing a Screenplay [archivált változat] (2012. augusztus 11.). Hozzáférés ideje: 2023. március 19. [archiválás ideje: 2016. december 22.] 
  95. ↑ The Year of Magical Thinking. broadway.com, 2007. [2021. december 30-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2021. december 30.)

Fordítás

[szerkesztés]
  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Joan Didion című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

További információk

[szerkesztés]
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Joan_Didion&oldid=27698462”








 ApplySandwichStrip

pFad - (p)hone/(F)rame/(a)nonymizer/(d)eclutterfier!      Saves Data!


--- a PPN by Garber Painting Akron. With Image Size Reduction included!

Fetched URL: https://hu.wikipedia.org/wiki/Joan_Didion

Alternative Proxies:

Alternative Proxy

pFad Proxy

pFad v3 Proxy

pFad v4 Proxy