Gilbert Keith Chesterton

Gilbert Keith Chesterton
Lásd még
	Szócikk a Wikipédiában
	Művek a Wikiforrásban
	Művek a Cervantes Virtualon
	Művek a Project Gutenbergben

Gilbert Keith Chesterton (1874 – 1936) jelentős angol író.

Olyan értelemben lázadó, mint az ős-keresztények voltak a pogány világrenddel szemben, a katakombák tiltakozása a patríciusok tivornyái és értelmi kicsapongásai ellen. Csakhogy ez a konzervatív bölcselő egy nadrágtalan barikádharcos tüzével és dühével védelmezi meg a sokszorosan bebizonyított és leszűrt igazságait, nem a jövõtől jön lázba, hanem a múlttól, nem a lehetőségek izgatják, hanem az, ami van és ennek becsét, fontosságát, szentségét egy költő bensőségével érzi, minden pillanatban, hogy tollat tart a kezében. – Kosztolányi Dezső

Festőművésznek készült, könyveket illusztrált, 26 éves korában jelent meg első verseskötete, később újságíróként dolgozott. Összesen 80 könyvet, 200 novellát, 4000 esszét írt rendkívül változatos témákban: krimi, sci-fi, életrajz, verses kötetek, keresztény apologetika és filozófia.

Idézetek

Eretnekek (1905)

A mai eretnekekről

"Semmi sem árulkodik furcsábban a modern társadalom egyik iszonyú és alattomos kórságáról, mint az "ortodoxia" szó manapság divatos és szokatlan értelmezése. Hajdanán az eretnek azzal büszkélkedett, hogy nem eretnek. A világ hatalmasságai, rendőrségei és bíróságai voltak azok, akik eretnekek voltak. Ő azonban ortodox volt. Nem büszkélkedett azzal, hogy fellázadt ellenük, merthogy ők lázadtak fel ellene... Az ember büszke volt arra, hogy ortodox, büszke volt arra, hogy igaza van... Megannyi elfeledett pokol kínpadjára vonhatták, de el nem ismerte sohasem, hogy eretnek volna. Egypár modern kifejezésnek köszönhető, hogy most kérkedik vele. Magabiztos nevetéssel így szól: "remélem, nagyon eretnek vagyok", aztán körülnéz, és várja a tapsot. A szó, "eretnekség" nem csupán azt jelenti, hogy már nem gondolkodom tévesen; gyakorlatilag azt jelenti, hogy világosfejű és bátor vagyok. A szó, "ortodoxia" nem csupán azt jelenti, hogy nincs többé igazam; gyakorlatilag azt jelenti, hogy tévedek. Mindez valamit jelent, pontosabban: egyetlen valamit. Azt jelenti, hogy az emberek nem sokat törődnek azzal, vajon filozófiai szempontból igazuk van-e. Hiszen nyilvánvaló, hogy az embernek őrültnek kéne nyilvánítania magát, mielőtt magát eretneknek nyilvánítja...
Általánosságban szólva, bolondság egy filozófustól, ha a Smithfield Market-en megéget egy másik filozófust, mert nem értenek egyet az univerzumra vonatkozó nézeteikben. Ilyesféle gyakorta megesett a középkor legutolsó, hanyatló korszakában, és célját illetően tökéletesen kudarcot vallott. Van azonban valami, ami mérhetetlenül abszurdabb és haszontalanabb, mint az, hogy egy embert a filozófiája miatt megégetünk. Ez pedig nem más, mint annak hangoztatása, hogy az illető filozófiája nem számít... "Az aranyszabály az, hogy nincs semmiféle aranyszabály." ... Ha valaki véleményt mond a villamosokról, az számít; ha Botticelliről mond véleményt, az is. De hogy mi a véleménye a dolgok egészéről, az nem... átkutathat bármit, csak egyetlen furcsa tárgyat tilos megtalálnia: az univerzumot, mert ha megtalálja, akkor már vallása lesz, és akkor neki vége! Minden számít - kivéve a Mindent...
Mikor a hajdani liberálisok megszabadítottak valamennyi eretneket a szájpecektől, az volt az elképzelésük, hogy ily módon vallási és filozófiai felfedezésekre jutnak. Azt gondolták: a kozmikus igazság annyira fontos valami, hogy mindenkinek külön-külön szükséges tanúskodnia. A modern felfogás szerint a kozmikus igazság annyira jelentéktelen, hogy bárki bármit mondhat - nem számít."

I. Bevezető megjegyzések az ortodoxia fontosságáról

A haladásról

"Amit a haladásról általában el szoktunk mondani, az valóban rendkívüli! A "haladás", ahogyan azt manapság kinyilatkoztatjuk, egyszerűen nyelvtani középfoknak felel meg, amelyhez nem állapítottuk meg a felsőfokot. A vallás, hazafiasság, szépség vagy állatias gyönyör ideáljai helyett felkínáljuk a haladás alternatív ideálját - vagyis mindazzal szemben, amit jól ismerünk, többet kínálunk fel abból, amiről senki sem tud semmit. A haladásnak, ha helyesen értelmezzük, igencsak méltóságteljes és legitim jelentése van. Ha viszont a pontosan megállapított erkölcsi ideálok ellentéteként használjuk, egyszerűen nevetségessé válik. A haladás eszménye nem áll szemben az etikai és vallási célszerűség eszményével; az igazság ennek éppen a fordítottja. Senki sem használhatja a "haladás" szót, hacsak nincs pontosan meghatározott hitvallása, megmásíthatatlan erkölcsi törvénykönyve. Senki sem lehet haladó, ha nincsenek doktrínái; sőt, azt is mondhatnám, senki sem lehet haladó, ha nem csalhatatlan - vagy legalábbis hisz valamiféle csalhatatlanságban. Mert maga a "haladás" szó irányt jelöl; s mihelyt egy kicsit is kételkedni kezdek az irányt illetően, kételkedni kezdek magában a haladásban. Nem volt még korszak, mióta világ a világ, mely kevesebb joggal használhatta volna a "haladás" szót, mint mi. Lehetséges, hogy a katolikus 12. s a filozófikus 18. században egyszer jó, máskor rossz irányba indultak az emberek, s többé-kevésbé eltérő véleményük volt arról: milyen messze vagy pontosan merre menjenek, de hogy valamilyen irányt kell követniük, abban teljesen egyetértettek, s éppen ezért a haladás megtapasztalásának őszinte érzésében volt részük. Köztünk azonban épp az irányt illetően nincs egyetértés. "

II. A negatív szellemről

Igazságot! (Orthodoxy) (1909)

A hagyomány

„A tradíciót úgy is meghatározhatjuk, hogy az nem egyéb, mint a választójog kiterjesztése. A tradíció annyit jelent, hogy megadjuk a választójogot a legmélyebbre szorult társadalmi osztálynak: őseinknek. Ez a halottak demokráciája. A tradíció nem hajlandó alávetni magát annak a csekélyszámú és pökhendi oligarchiának, mely azokból áll, akik a véletlen szerencse folytán még itt vannak közöttünk. Minden demokrata tiltakozik az ellen, hogy valakit megfosszanak jogaitól, csak azért, mert a sors úgy hozta, hogy megszületett; a tradíció viszont tiltakozik az ellen, hogy az embert megfosszák jogaitól, csak azért, mert a sors úgy hozta, hogy már meghalt. A demokrácia azt tanítja nekünk, hogy ne mellőzzük a jó ember véleményét, még akkor sem, ha az illető csak az inasunk; a tradíció azt kéri tőlünk, hogy ne mellőzzük a jó ember véleményét, még akkor sem, ha az illető csak az apánk. Én magam semmiképp se tudom elválasztani egymástól a demokrácia és a tradíció gondolatát; számomra nyilvánvaló, hogy a kettő egy és ugyanaz.”

IV. Tündérország etikája

Az igazhitűség

„Íme, az ortodoxia izgató regénye. Az emberek annak a bolond szokásnak rabjává lettek, hogy úgy beszélnek az ortodoxiáról, mint valami nehézkes, sivár és megülepedett dologról. Pedig nincs az ortodoxiánál kockázatosabb és érdekfeszítőbb. Az ortodoxia maga az egészség; és az egészség mindig drámaibb, mint a téboly. Az ortodoxia annak az embernek az egyensúlya, aki őrülten száguldó lovak mögött tartja a gyeplőszárat, s bár látszólag hol erre, hol arra dől és meginog, mégis megőrzi minden egyes testtartásában a szobrok szépségét és az aritmetika pontosságát… Az ortodox Egyház sohasem tért a kitaposott útra, nem fogadta el a konvenciókat; az ortodox Egyház sohasem volt tiszteletreméltóan mértékletes. Könnyebb lett volna elfogadnia az ariánusok földi hatalmát. Könnyebb lett volna a kálvinista 17. században belehajtani a predesztináció feneketlen árkába. Könnyű őrültnek, könnyű eretneknek lenni. Mindig könnyű a kor feje után indulni, de nehéz dolog vigyázni saját fejünkre. Mindig könnyű modernistának, mindig könnyű sznobnak lenni. Könnyű lett volna belezuhanni a tévedések és túlzások e nyílt csapdáiba, melyek mint egymást váltó divatok és szekták húzódnak végig a kereszténység történelmi útján. Mindig könnyű elesni; hiszen temérdek sarok van, ahol el lehet botolni, de csak egy van, ahol meg lehet állni. Magától értetődő és kényelmes dolog lett volna belezuhanni, a gnoszticizmustól a keresztény scientistákig, valamelyik hóbortba. Ámde kerülni mindezt: szédítő kaland; és lelki szemeim előtt mennydörögve száguld az égi szekér korszakokon át, az ostoba eretnekségek hanyattesnek vagy orra buknak, míg a merész igazság, bár meginog, diadalmasan megáll.”

VI. A kereszténység paradoxonai

A haladásról

Ne vitatkozzunk az "evolúció" és a "haladás" szavak értelmén; bár ami engem illet, szívesebben nevezem reformnak. Mert a "reform" szó magában foglalja azt, hogy a világot valaminek a képére igyekszünk átformálni, és ez a kép már létezik szellemünkben... E kérdésben tetten érhető korunk egész ingatagsága és rettentő zűrzavara. Összekevertünk két különböző és egymással ellentétes dolgot. A haladásnak azt kéne jelentenie, hogy szakadatlanul változtatjuk a világot, mert azt akarjuk, hogy egyre jobban hasonlítson az elképzeléshez. Ma viszont a haladás azt jelenti, hogy szakadatlanul változtatjuk az elképzelést. Azt kéne jelentenie, hogy lassan, de biztosan igazságot és könyörületességet viszünk az emberi világba; manapság ellenben azt jelenti, hogy egy pillanatig sem vagyunk restek kételkedni az igazság és a könyörület kívánatos voltában: elegendő egyetlen bőszült oldal a porosz szofista tollából, hogy máris kétségbe vonjuk. A haladásnak azt kéne jelentenie, hogy az Új Jeruzsálem felé haladunk, holott ma azt jelenti, hogy az Új Jeruzsálem egyre távolodik tőlünk. nem a valóságot alakítjuk az ideál képére, hanem megváltoztatjuk az ideált: ez a könnyebb.

VII. Örök forradalom

Korlátok és szabadság

„Lehetséges, hogy a katolikus tanítás és fegyelem olyan, mint egy fal, de ez a fal játszóteret kerít be. A kereszténység az egyedüli keret, melyben a pogány öröm fennmaradhatott. Képzeljük csak el, hogy gyermekek játszadoznak a tengerből magasan kiemelkedő sziget gyepes ormán. Míg a szirt szélén ott állt a fal, a legbolondabb játékba is nyugodtan belevethették magukat, s a sziget olyan lett, mint egy lármás gyerekszoba. Ám egy napon leomlott a fal, és elébük tárult a veszély a maga meztelenségében. Nem zuhantak a mélybe, de mikor barátaik visszatértek, ott találták őket összebújva és dideregve a sziget közepén, és ajkukon elnémult a dal.”

IX. Tekintély és kaland

A szüzességről

„Mióta a kereszténységet anyámnak fogadtam, s nem holmi teóriának tekintem, mely véletlenül az utamba akadt, kicsiny kertté változott vissza Európa és a nagyvilág, kertté, melyben a macska és a gereblye jelképes alakjait bámulom; gyermekkorom tündéri tudatlanságával és várakozásával nézek mindenre. Egyik-másik tan vagy szertartás éppoly idomtalannak és furcsának tűnik, mint a gereblye; ám tapasztalatból tudom, hogy az efféle dolgok valahogy mégis zöld gyepen és virágon végződnek… Hadd említsek egy példát a száz közül! Ami engem illet, semmiféle ösztönös rokonszenvet nem érzek a fizikai szüzesség iránt való lelkesültséggel szemben, amely kétségtelenül jellemző vonása a történelmi kereszténységnek. Ám ha nem magamat tekintem, hanem a világot, észre kell vennem, hogy ez a lelkesültség nem csupán a kereszténység jellemzője volt, hanem a pogányságé is - számtalan vonatkozásban jellemzője a magasrendű emberi természetnek. A görögöknek volt érzékük a szüzesség iránt, midőn Artemiszt márványba faragták, szintúgy a rómaiaknak, midőn a Veszta-szüzeket díszruhába öltöztették. Az Erzsébet-kor leggonoszabb és legvadabb drámaírói úgy ragaszkodtak a szó szoros értelmében vett női tisztasághoz, mintha a világ alappillére volna. Sőt, a modern világ (még ha gúnyolja is a nemi ártatlanságot) a nemi ártatlansággal szemben nemes bálványimádatot tanúsít - bálványozza a gyermekeket. Mármost, minden gyermekszerető ember jól tudja, hogy különös szépségük nyomban hervadni kezd, mihelyt a fizikai nemiség első jegyei megjelennek rajtuk. Mivel az emberi tapasztalat egybevág a keresztény tanítással, egyszerűen arra következtetésre jutok, hogy én vagyok az, aki téved, és az egyháznak igaza van. Sőt, még helytállóbb az a megállapítás, hogy az én felfogásom hiányos, az egyházé azonban egyetemes. Az egyházat nem uniformizált emberek alkotják, és az egyház nem is kívánja tőlem, hogy nőtlen legyek. A tényt, hogy nem értékelem a cölibátust, éppúgy elfogadom, mint azt a tényt, hogy nincs zenei érzékem. Ellenem tanúskodik az emberiség tapasztalata, miként ellenem tanúskodik Bach esetében. A cölibátus virág apám kertjében, melynek nem tudom édes és ijesztő nevét. De lehet, hogy egyszer megtudom.”

IX. Tekintély és kaland

Az örökkévaló ember (1925)

Aquinói Szent Tamás (1933)

A XIII. század

"Senki sem értheti meg a 13. század nagyságát, ha nem fogja fel, micsoda új dolgok nőttek itt naggyá, és ha nem érti meg, hogy élő valami hozta őket létre. Ebben az értelemben ez a korszak bátrabb és szabadabb volt, mint az, amelyet renaissance-nak nevezünk. A renaissance-ban csupán régi dolgok támadtak fel és holt anyagban fedezték fel őket. Ha így nézzük; a középkoriság nem is renaissance volt, nem újjászületés, hanem naissance, születés. Nem régi templomokat másolt sírjai fölé és nem holt isteneket idézett fel az alvilágból. Új építészetet teremtett, olyan újat, mint a modern gépszerkesztés és annyira újat, hogy a gótika még ma is a legmodernebb építészet. Csak nem vesszük eléggé észre, mert utána a renaissance sokkal régimódibb építészete következett. Ebben az értelemben nyugodtan nevezhetjük a renaissance-ot visszaesésnek. Akármit is mondanak egyesek a gótikáról és a Szent Tamás-féle evangélium-magyarázatokról, annyi bizonyos, hogy ez nem volt visszaesés. Új előretörés volt, akár a gót építőművészet titáni lendülete, ereje pedig a mindent megújító Istenben nyugodott."

1. Két kolduló barát

Aszketizmus

"A katolikus aszkézis minden véglete, legyen az bölcs vagy nem bölcs, előzetes védekezés a bűnbeesés gonosz szelleme ellen, de sohasem kételkedés a teremtés jóságában és tökéletességében."

4. Elmélkedés a manicheusokról

A világ eredete

"Mindenféleképpen képtelenség az evolucionistáknak arról panaszkodniuk, hogy elképzelhetetlen, hogy az elismerten elképzelhetetlen Isten semmiből mindent tudott csinálni és utána azt állítaniuk, hogy elképzelhető, hogy a semmi önmagától mindenné változott."

7. Az örökkévaló filozófia

Idézetek forrás nélkül

Ha nincs elég kalap, nem az a megoldás, hogy lenyisszantunk pár fejet.
Egy macska nem kompromisszum a kutya és az egér között.
Egy halott dolog is tud az árral úszni, de csak egy élő képes árral szemben.
Igazán nagy ember az, aki úgy kezel másokat, hogy azok fontosnak érezzék magukat
A kompromisszum azt szokta jelenteni, hogy: ha nincs ló, jó a szamár is. A modern államférfiaknál úgy tűnik valójában ezt jelenti: jobb a szamár, mint a ló.
Amikor az emberek már nem hisznek Istenben, akkor nem semmiben hisznek, hanem bármiben.
Az igazi katona nem azért harcol, mert gyűlöli azt, ami előtte van, hanem, mert szereti azt, ami mögötte van.
Vannak olyanok, akik gyűlölik a kereszténységet, és a gyűlöletüket egy minden vallást felölelő szeretetnek hívják.
Isten rejtélyei sokkal megnyugtatóbbak, mint az ember megoldásai.
Manapság a keresztények azt szeretnék, hogy minden hitvallást dicsérjenek, kivéve a sajátjukat.
A reformer mindig jól tudja, hogy mi a rossz, de általában rosszul tudja, hogy mi a jó.
Az újságírás abból áll, hogy az olvasókkal, akik nem is tudtak arról, hogy Lord Jones élt, közlik, hogy Lord Jones meghalt.
Ha elismerésre horgászol, legjobb csalid a szerénység.
A tévedések nem szűnnek meg tévedésnek lenni azután sem, hogy divattá válnak.
Egy nő arra használja az intelligenciáját, hogy a megérzéseit bizonyítsa vele.
Maga az értelem is hit kérdése. Hiten alapul, ha azt állítjuk, hogy gondolatainknak bármiféle köze van a valósághoz.
Ne szabadítsd meg a tevét a púpjától: talán épp teveségétől szabadítanád meg.
... az emberi nem, amelyhez oly sok olvasóm is tartozik...
Olyan okos, hogy azt a temérdek pénzt megszerezd, csak úgy lehetsz, ha elég buta vagy, hogy vágytál rá.
Addig egyetlen ember sem tudja, hogy fiatal, amíg fiatal.
Végignéztem az összes parkot az összes városban, de sehol sem találtam olyan szobrot, amit egy bizottságnak állítottak volna.
Hogy az embernek orra van, komikusabb annál, mintha valakinek Cyrano de Bergerac-orra van.

Források

G. K. Chesterton: Eretnekek. Szent István Társulat, Budapest, 1991.
Gilbert K. Chesterton: Igazságot! (Orthodoxy) / Az örökkévaló ember. Szent István Társulat, Budapest, 1985.
Gilbert K. Chesterton: Aquinói Szent Tamás. Szent István Társulat, Budapest, 1986. Elektronikus változat a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban.

Külső hivatkozások