Stark Ervin
Stark Ervin (Nyírbogdány, 1922. augusztus 27. – Budapest, 1995. július 22.) magyar orvos, endokrinológus, fiziológus, patológus, az orvostudomány doktora, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Fő kutatási területe a belső elválasztású mirigyek, elsősorban az agyalapi mirigy és a mellékvesekéreg működését szabályozó neurális és humorális mechanizmusok feltárása, a hormonok kiválasztódása és hatásmódja volt. Három évtizeden keresztül (1958–1989) volt az MTA Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet meghatározó vezető kutatója.
Stark Ervin | |
Életrajzi adatok | |
Született | 1922. augusztus 27. Nyírbogdány |
Elhunyt | 1995. július 22. (72 évesen) Budapest |
Ismeretes mint |
|
Iskolái | |
Felsőoktatási intézmény | Debreceni Tudományegyetem (1950) |
Pályafutása | |
Szakterület | orvostudomány |
Kutatási terület | endokrinológia, a belső elválasztású mirigyek fiziológiai, neurológiai és kórtani vonatkozásai |
Tudományos fokozat | orvostudományok doktora (1969) |
Munkahelyek | |
MTA Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet, Budapest | tudományos munkatárs (1954–58), igazgatóhelyettes (1958–70), igazgató (1970–88), kutatóprofesszor (1990–95) |
Akadémiai tagság | levelező tag (1973), rendes tag (1982) |
Életútja
szerkesztés1946-tól a Debreceni Tudományegyetem orvosi karán végezte tanulmányait, ezzel párhuzamosan, 1946-tól 1951-ig az egyetem Went István vezette élettani intézetének demonstrátoraként, majd gyakornokaként dolgozott Kesztyűs Loránd közvetlen irányítása alatt. 1950-ben szerezte meg orvosi oklevelét. 1951-től a Budapesti Orvostudományi Egyetem I. számú belgyógyászati klinikáján töltötte aspirantúráját, Rusznyák István mentoráltjaként. 1954-ben kinevezték az MTA Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet (KOKI) tudományos munkatársává, ahol a munkát a kórélettani osztályon kezdte meg. 1956-ban megszerezte az orvostudomány kandidátusa címet. 1958-tól 1970-ig a kutatóintézet igazgatóhelyettese volt, de a kórélettani osztályon is tovább dolgozott mint annak helyettes vezetője, illetve 1968 után vezetője. Időközben 1969-ben sikeresen megvédte az orvostudomány doktora címet is. 1970-től 1989-ig igazgatóként irányította, 1990 után kutatóprofesszorként támogatta az intézetben folyó tudományos munkát.
Munkássága
szerkesztésFő kutatási területe a belső elválasztású mirigyek élettani szerepének, idegi szabályozásának vizsgálata volt, de klinikai kutatásai kiterjedtek az endokrinológiai elváltozások kórtanára és gyógyászatára is. Már pályája legelején az egyes hormonok élettani hatásmechanizmusával, az anyagcsere-folyamatokban játszott szerepével foglalkozott, s ez kijelölte tudományos, kutatóorvosi pályájának fő vonulatát is. A legjelentősebb eredményeket a homeosztázis fenntartásában közreműködő, az agyalapi mirigyben elválasztódó adrenokortikotrop hormon (ACTH) vizsgálatában érte el. A biológiai szerveződés különféle (sejti, szöveti, szervi, szervezeti) szintjein tanulmányozta az ACTH elválasztódását és hatásmechanizmusát az emberben és más emlősökben. Vizsgálta az elválasztásban szerepet játszó afferens idegpályákon zajló neurális folyamatokat, felismerte a stressz kiváltotta ACTH-termelődés extraadrenális hatásait (pl. a petefészken átfolyó vérmennyiség jelentős megnövekedése). Ezenkívül leírta a mellékvese kéregállományának finomszerkezetét és kortikoidtermelő képességét, továbbá feltárta a kortikoidok visszacsatoló szerepét a stressz kiváltotta ATCH-elválasztásban.
Pályája során könyvei mellett mintegy háromszáz szakcikke, közleménye jelent meg. 1975-től az Acta Medica Hungarica főszerkesztője volt.
Társasági tagságai és elismerései
szerkesztés1973-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1982-ben rendes tagjává választották. Már 1959-től titkára volt az MTA élettani bizottságának, majd 1974-től elnöke az endokrinológiai és anyagcsere-bizottságnak. 1978-tól 1990-ig vezetőségi tagja volt a Magyar Endokrinológiai és Anyagcsere Társaságnak. Nemzetközi elismertségét tanúsítja, hogy tagja volt a Nemzetközi Neuroendokrinológiai Társaságnak (ISNE), az Európai Komparatív Endokrinológiai Társaságnak (ESCE), a londoni Királyi Orvosi Társaságnak (RSM) és a Francia Endokrinológiai Társaságnak (SFE).
A hipofízis–mellékvesekéreg rendszer működését szabályozó mechanizmusokat, valamint a mellékvesekéreg-hormonok szerepét, patológiás folyamatait vizsgáló kutatásaiért 1964-ben elnyerte az Akadémiai Díj harmadik, 1966-ban első fokozatát. 1972-ben elnyerte a Brnói Egyetem Selye-emlékérmét, 1983-ban a Went István-emlékérmet vehette át. 1974-ben címzetes egyetemi tanári címet kapott a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen.
Főbb művei
szerkesztés- Adatok a mellékvesekéreg élettanához, különös tekintettel a magasabb idegműködés befolyására. Budapest: k. n. 1956.
- Endocrinology, neuroendocrinology, neuropeptides I–II. Budapest: Akadémiai. 1981. (szerzőtársakkal)
- Az ACTH akut hatása a petefészekre ösztruszos patkányokban és aranyhörcsögökben. Pécs: k. n. 1987.
Források
szerkesztés- Szabó Dezső: Stark Ervin 1922–1995. Magyar Tudomány, CIII. évf. 6. sz. (1996) 750–751. o.
- Magyar nagylexikon XVI. (Sel–Szö). Főszerk. Bárány Lászlóné. Budapest: Magyar Nagylexikon. 2003. 259. o. ISBN 963-9257-15-X
- A Magyar Tudományos Akadémia tagjai 1825–2002 III. (R–ZS). Főszerk. Glatz Ferenc. Budapest: MTA Társadalomkutató Központ. 2003. 1160–1161. o.
- Új magyar életrajzi lexikon V. (P–S). Főszerk. Markó László. Budapest: Magyar Könyvklub. 2004. 1269. o. ISBN 963-547-414-8